Menu
Erre véletlenül emlékszem. Az első „vállalható” színházi fényképemet 1962-ben a Nemzeti Színházban csináltam Básti Oidipusz királyáról. Kaptam valakitől egy hosszú objektívet. Pár nap múlva már visszahallottam: persze, hogy ne kelljen fotópróba szünetében a kollégák között égetni magát. Nyert. Ez egy önbeteljesítő jóslat lett. Mint Oidipusz története. Azért a szememet mégsem kellett kitolnom.
Volt színház, ahová szívesebben jártam. Előbb is az Ádám-Vámos Madách, azután a Várkonyi-féle Víg, Marton Nemzetije, Kazimir Tháliája, olykor Fodor Imre József Attilája, Nógrádi Robi és Dobai Vili pécsi színháza… meg, persze, Eck Pécsi Balettje, az Opera balett, Lőrinc Gyuri bácsi (és persze Seregi) idején.
Az első (és talán az utolsó) magam számára is fontos színházi képemet az 1962-es Vámos-Gábor féle Hamlet próbáin csináltam.
Amikor egy portrékiállításra készültem, azon gondolkodtam, kik voltak fontosak pályám szempontjából. Hát persze, Ottó, Ádám Ottó. Úgyhogy bejelentkeztem talán 2010-ben nála, folytattuk a beszélgetést, amit harminc évvel korábban el se kezdtünk. Anekdotáztunk, újságokat vett elő, hogy cáfoljon vagy megerősítsen, mint annak a pokoli Koldusopera-előadásnak esetében, amikor a Polly Peachumként érkező Psotát Gábor Miklós, mint Bicska Maxi a „mily szörnyű durva” helyett a „mily szörnyű kurva” mondattal fogadta. Le kellett engedni a függönyt. Azután régi, a zsidósággal foglalkozó kiállításommal, a könyvvel kapcsolatban (Ottó Aczél intimusai közé tartozott) felemlítettem azt régi hiedelmet, hogy Aczél az ismert zsidó önbüntető antiszemita reflexből tette, amit tett, tiltotta be a kiállításomat, legalább is ideiglenesen. Persze Ottó felcsattant, Aczélnak igaza volt, az egyetlen helyes magatartás a zsidók részről eltűnni. elbújni. Hát valahogy így beszélgettünk a világ folyásáról Németh László – akinek szintén lett volna pár gondolata a fenti kérdésben – vagy az orosz dráma helyett, amit vagy akit nem hiszem, hogy Ádám Ottónál hitelesebben vitt volna színpadra bárki…
