Nem volt a barátom Királyhegyi Pál, sajnos, de jól ismertem. Alkalmanként társaságába fogadott. Mondásait magam is tiszta szívvel ismételgettem: gyereket is lehet utálni, csak szív kell hozzá. Nem értem, a lányom miért haragudott érte. Azt viszont nem tudom, szobrot lehet-e, illik-e utálni. Nem is az olyasmikre gondolok, mint a Libás asszony nevű mártír-emlékmű, a pornóképárus Szent István a Gellért-hegyen, a ketrecnyi szárnyas, a herendi Déryné kerámia másolatának mestere alkotta Madách téri Sisi vagy effélék.
Vigh Tamásnál voltam műterem-látogatóban, persze, megint nem találták a liftkulcsot. Három emelet mászás. Mert kértem, mutatná újabb munkáit, inkább csak terveit. Egy kisplasztikája, afféle statuett, különösen tetszett, ajándékba is adta, esküszöm, nem céloztam rá. Nagyon szeretem a darabot, a Mester fejével is összehoztam egy montázson… Elővette a Sztehlo-szobra makettjét, elragadó. Csak éppen gazdája nem akadt, az evangélikusok, érintettek lévén, ajánlották ugyan a Budavári Evangélikus Templom oldalán a buszmegálló terét, de meggondolták. Tamás a porba volt sújtva, érezte, ez utolsó szobra. Talán, ha a Fel Nem Állított Szobrok Mestere címre ajánlhatnánk… Nem volt, azt hiszem, még egy olyan szobrász, aki annyi meghiúsult vagy sufniba dugott szoborral büszkélkedhetne…


