A haszid nem azért megy a cadikhoz – a csodatevő zsidó bölcshöz –, hogy a Tórát vagy a Talmudot megtanulja tőle, hanem hogy lássa, hogyan köti meg és hogyan oldja ki a saruját.
Schweitzer József nem volt haszid, nem ortodox, cadik, csodatévő bölcs, csodarabbi sem volt, nem tartott rabbi-udvart, nem ültek sameszok az előszobájában, hogy beosszák, egy kis jájemért ki kerülhet a nagy Rebbe elé. Jóska ugyanis egyszerűen rabbi volt. Hívei vezetője, mindig segítőkész barátja.
Szüleim, miután ezért-azért hátat fordítottak a Dohány utcai zsinagóga-palotának, az ötvenes években a kis Vasváriba húzódtak. Amikor a nyolcvanas évek elején a budapesti zsidósággal kezdtem foglalkozni, persze ott kezdtem a munkát. Még voltak, akik emlékeztek szüleimre. Ja igen, hát a fater jó házból jött, ortodox családból, nagy hangon tudott leinolni.
Amikor kezdtem ott dolgozni, akkor volt a templom rabbija Schweitzer József. Jókor jött segítsége, nagyvonalúsága, türelme. Persze más is segített, mint Mose Weisz, Weinberger Kálmán vagy Herczog Laci. De Jóska nélkül nincs az a kiállítás a Néprajzi Múzeumban, nincs a könyvem.
Ha állás nélkül maradtam, Jóska, kapcsolat a Szeretetkórházba, Jóska. Krakkói kiállításom megnyitója, a miniszter, persze, az utolsó pillanatban mondja le, mire Jóska: holnap? Jó. Majd a vejem odavisz. Bibliai szövegekkel, mint afféle amhoórec, bajoskodtam. Jóska, kérlek, nézd meg. Jó, mondta Jóska, de figyelj, négy sorral lejjebb ugyanez mennyivel szebb, és mondta héberül, magyarul, gondolom, kapásból. Hogy tudod így egyből rávágni? A szakma mondta… persze. Mint említettem, büszkén vállalom, hogy egy igazi amhoórec (fontoskodó tudatlan) vagyok.
Pécsett voltam valami alibi-riporton, beestem a zsinagógába. Jött a samesz. Megbeszéltem-e a dolgot? Nem. Ismerek a pécsiek közül valakit? Nem. Ja mégis, talán, ha Schweitzer rabbit… tetszik ismerni a Jóska bácsit? Tessék parancsolni! Jóska épp akkor húsz éve hagyta ott Pécset…
Jóska arcképe megjelent egy könyvemben. Még Schweitzer Ágival, a feleségével el tudtam vinni a kórházba a példányát.
„Valahogy úgy kezdődött, hogy felnőttem úgy, hogy a Féner: « és beszéld el fiadnak» albumot minden költözésünkkor Anyám külön gonddal tette dobozba… Aztán ahogy szétköltöztünk, antikváriumból persze mindenki azonnal beszerzett egyet magának. És sosem beszéltünk róla, de ez a «meséld el fiadnak» önkéntelenül a részünkké vált, ez az egy mondat, az album címe, amelyhez megmagyarázhatatlanul kötődtünk, belemászott a fülünkbe, s cipeltük magunkban a susogását, az üzenetét, ha nem is tudtuk valójában mi húz benne csak azt éreztük, hogy visszük… Magunkkal. S ahogy lett két fiam, életre kelt ez a belső hang, ez a susogás, a meséld el fiadnak, s elmeséltük nekik, ahogy nekünk senki sem a családban. Kezdő szülőként bedobtuk Ridley Scott leggyönyörűbb mesefilmjét Mózesról a Gods and Kings-et ennek a kicsi népnek a megmeneküléséről, s igen, aztán végig ülték mindig ezt 6 órás mini «sztorizást», aminek a vacsibuli csak a vége volt, s a középső csoportos óvodás legnagyobb elégedettségére, mindig a kiscsoportost lehetett legalább szivatni az ünnepi kérdésekkel ezerrel, aki alig várta már, hogy átkeljünk azon a bizonyos Vörös-tengeren… amibe ő belealudt… Ma viszont ő ott van. Jeruban. A másik meg egy barátjánál story tellinggel és nyakig áll a maceszben… Egyikük sincs itthon. És most látom és értem,
hogy megtettem. Elmeséltem. Elmeséltük nekik, és ők továbbadják. Legyen mindenkinek akit érint, csodás Ünnepe! A reményé, hogy minden jóra fordul, mert jóra fordul:) Boldog Pesahot:) Chag Pesah Sameah!”
A honlapunk sütiket használ, az Adatvédelmi Tájékoztatót itt olvashatja el. Elfogadása esetén kattintson a gombra!